• mozgókép készítési alapismeretek
• videó • vágás • üzemtan
• hangmérnöklés • vágáselmélet

NLE - alapfogalmak

A médiafájl

A digitális kép fejezetben olvasható, hogy a mozgóképet a számítógépen egy rendezett számerdőként tároljuk le. Ez a számerdő elsősorban a képet, a hangot tartalmazza. Ennek a számerdőnek van egy fejléce, előlapja olyan mint a könyv vagy inkább egy magazin címlapja. Egy címlap, ami azokat a fájlra vonatkozó adatokat tartalmazza, mint maga a fájlnév, képméret, aspect ratio, snitt-hossz, színmintavétel bitmélysége, másodpercenkénti képkocka szám, letapogatás módja, hangsávok száma, bitmélysége, mintavételi frekvenciája, stb. Ezek alapadatok, azt mutatják meg a vágószoftvernek, hogy a számerdő melyik parcellájában mi van, hol a hang, hol a kép. Egy mozgókép-fájlban a képtartalom és a hozzá tartozó hang bitjei lehetnek zippzárszerűen összefűzve, de lehet az is, hogy jön először a képtartalom egyben, az elejétől a végéig és csak azután jön a hang, előbb a left, azután a right sávval. Vagy az is lehet, hogy a két hangsávot fűzik egymásba a zippzár fogaihoz hasonlóan: egy másodperc left adatot ugyanannak a másodpercnek a right tartalma követi. Ez tehát egyfajta tartalomjegyzéke a fájlnak, ebből tudja a gép, hogy hányadik bit megy a képfeldolgozónak és melyik a hangprocesszor felé..

A fejléc mögött pedig jön az adatfolyam, jönnek a képek, hangok és a képkocka számát jelző, minden egyes képkockához rendelt azonosító, a timecode, ami valami ilyesmi: 01:25:14:09. Azaz a snitt első órájának, huszonötödik percének, tizennegyedik másodpercének kilencedik képkockája. Az új kamerák között van olyan ami még azt is rögzíti, hogy az adott képkockánál mekkora volt a rekesznyílás és az expozíciós idő az objektíven, automata vagy kézi élességállítással dolgozott az operatőr, milyen színhőmérsékletet állított a technikus, vagy milyet gondolt az automata. Újabban a header fájlok sokszor a kamera gyári számát, típusát is eltárolják. Ez a rengeteg mellékes apróság feleslegesnek látszik így elsőre, különösen abból a nézőpontból, amikor végig arról a mérnöki szemlélettel találkozik az olvasó, miszerint takarékoskodjunk az erőforrásokkal, nos akkor minek ennyi mellékes körülménnyel foglalkozni. Ez a rengeteg mellékes adat alig néhányszáz szám az egy képkocka minimum egy, de ma már inkább hatmilliójához képest... tehát észrevétlenül elfér, megbújik a képek árnyékában. És például a képkocka sorszámát azaz idejét tartalmazó adat nélkülözhetetlen az utómunkában.

Néhány szó erről a timecode-ról

Ez tehát egy „idő”-szerű szám, „óra:perc:másodperc:képkocka” alakja van és egy film/videófájl minden képkockájához tartozik egy ilyen. Általában a snitt első kockáján indul egy értékkel ami legtöbbször 00:00:00:00 és kockánként, folyamatosan növekszik egyesével. Balról az első számpár, az órát jelenti, ez futhat 00-tól 24-ig, de lehet -12-től +12 osztású is. A következő kettő számpár a perc és a másodperc. Értelemszerűen mindkettő a 0-59 értékeket veszi fel ahogy az a hétköznapok óráin is történik. Az utolsó páros, a másodpercen belüli képkockaszám számpár lehetséges értéke már videófájl specifikus. TV-ben itt Európában 0-24 közötti értékek futnak, a 24-est a huszonötödik képkocka kapja, mozifilm 24p típusú videóiban a 23-as után a következő másodperc első kockája 00-val indul.

Miért fontos ez? Mert ez a kiolvasás, a snitten belüli tájékozódás alapja.

 

A timecode keletkezésének módozatai:

Felvételkor snittenként vesszük fel a jeleneteket. Free run: Valami nagyobb sportrendezvényen forgatva célszerű úgy állítani a kamerát, hogy az a pontos időt rögzítse időkódként a fájlba. Ekkor minden snittváltáskor megtörik a timecode folytonossága, azaz egymás mögé illesztve a snitteket, lesz olyan két egymást követő képkocka ahol a timecode egymást követő értékei nem szorosan egymás után következő számok. Ugyanis snittváltáskor ugrik a timecode, mert a leállás ideje alatt is haladt előre a számláló. De így egyszerű a rendezvény programjában szereplő időadatok használatával visszakeresni egy adott eseményt a muszterben. (Katinka futamát 14:30-kor indították… Ja ez az egy nappal előbbi… a másikat nézd...) Rec run: És teheti a kamera azt is, hogy folytatja az előző snitt utolsó kockájának időkódjától a számolást. Ha ekkor illesztjük sorba egymás mögé a snitteket akkor az egymást követő képkockák timecode-jai a felvételi idő szerint folytonosak lesznek. A számláló ilyenkor a felvett nyersanyag hosszát (is) mutatja.

 

Metaadat

Metaadatnak nevezzük az adatokról szóló adatokat. A könyvtárban a kartotékrendszer egy metaadat mező. Ennek a mezőnek az alapegysége a kartoték, ami egy a könyvről szóló adat. Hol van, mi van benne, mekkora, stb. A személyi igazolvány az emberről egy metaadat: neve, életkora, neme, szeme színe, stb. de semmiképp nem maga az ember. A metaadat sokszor sokkal kisebb mint maga az adat, a könyvtárban a kis kartoték névkártya méretű, talán száz karakterrel, a könyv ennél sokkal nagyobb, sokkal több karakterrel. Ugyanakkor azt is könnyen belátjuk, hogy a nyilvántartás nélkül megáll az élet egy könyvtárban.

A vágószoftver egy metaadat készítő számítógépes program. A vágómunka nagyrészt metaadat készítésről szól, és csak a vége felé, amikor már minden producer, megrendelő látta az összevágott munkát, akkor hoz létre az export parancs egy új mov, avi vagy valami egyéb formátumú fájlt, ami már nem minősül metaadatnak, amiben ott van maga a szerkesztett audio- és videotartalom.

Addig a vágó nem csinál mást mint kiolvasási utasítást közöl a számítógéppel, azaz egy olyan metaadat mezőt hoz létre ami azt tartalmazza, hogy mi honnan-meddig-milyen sorrendben fontos. Ez a kiolvasási utasítás a vágó munkájának az eredménye. A filmesztéta szekvenciának hívja és így tesz néhány vágóprogram is, de egyébként timeline (=időszalag?) a neve általában, csak szabadalmi jogok miatt nem hívhatja így minden fejlesztő, és amúgy a projekt filébe ágyazza a szoftverek egy része, de nem mindegyik, mert van aki a binben tárol minden tételt amihez csak hozzányúl a vágó a vágómunka során. Lássuk hogyan.

 

A project és a bin

Amikor indítás után feljön a vágószoftver, a frissen indult üres projekt hasonlít a szövegszerkesztő új szöveges dokumentumához: egy üres adott (HD vagy SD) méretű papír (úgy mint az A4-es A3-as vagy boríték méret a text világban) ami megtöltésre vár. A vágóprogram az új szöveges dokumentumát project-nek hívja. Ennek már van neve és felbontása, képfrissítési szaporasága, azaz egy új projekt indításakor kell eldönteni, hogy HD/SD, 24/25/30, i vagy p. Gyakorlatilag valami papírméretet választunk, oldalszámozást, kétoldalas-, vagy egyoldalas-nyomtatásszerű dolgokban döntünk. Bizonyos dolgokban később változtathatunk, de valami kiindulás kell.

A vágóprogramok szinte mindegyike megegyezik abban, hogy három fő ablak, a bin – nézőke – időszalag alkotta hármas köré szervezik a programozók a vágómunkások életét.

Van tehát egy bin nevű, amiben a felhasznált alapanyagokat, félkész- és késztermékeket gyűjtjük. Minden olyan objektumot itt reprezentál a vágószoftver amivel dolgozunk: feliratok, grafikai elemek, hangok, zenék, videók, paraméterezett effektek, összevágott szekvenciák, egyszóval ez a központi raktárnyilvántartás kartotékrendszere. Amikor indul egy új projekt általában nyílik egy „project name” nevű bin is ami üres. Egy üres ablak. Ebbe az ablakba húzzuk be drag'ndrop vagy open/import fájl módon a nyersanyagot. Amikor itt ebben az ablakban megjelenik egy objektum (az említett import, drag&drop, make, new, create, open, stb. eredményeként), az már csak egy kartoték, egy kicsi igazolvány fájl arról a sokszor hatalmas méretű média-fájlról ami a számítógép egyik winyóján kuksol valahol. Legtöbbször az oprendszer szerinti file-nevével jelzi a kartotéklapon az illető objektumot a gép, de ez szoftverfüggő. Amikor rákattintunk erre a kis igazolvány filére, akkor olvas bele ebbe a kis fájlba a gép: hol, milyen néven van a raktárban az amit le kell játszani: mozgóképet, zenét, feliratot.

Van egy nézőke, egy kis monitor, ahol a kiválasztott tartalom az emberi szem számára fogyasztható vetített kép formátumban jelenik meg. Ez sokszor két ablakos, egyik ablakban a forrás fájlok, egy másikban a már összevágott tartalom jelenik meg. De van olyan üzemmód is, hogy három, vagy négy ablakra vált (előző – most éppen – és utána következő kép/snitt) vagy sokkamerás felvétel párhuzamosan futó képeit mutatja 4 vagy több ablakban. Itt balra az illusztráción ez utóbbira lát példát az éles szemű olvasó.  A "nézőke" ablak bal oldali térfelén a négyes osztatban a fekete lyuk a negyedik kamera képe lenne, a másik három egy koncertfelvétel színpadi közelije (1.), totálja (2.) és az énekesnőt mutató lenti (azaz a nézőtér első sorának végén felállított) szélső kameraállása (3.).  Az ablak jobb oldalán az "on air" harmadik, az épp aktív kamera kiválasztott képe nagyban. (Fonó, Dina egyt.)

És van a timeline, a szekvencia, egy a történelem órákról ismert időszalagra emlékeztető, legtöbbször inkább széles mint magas, a vetítés idejét reprezentáló ablak, ahol alul-felül az évszámok helyett perc-másodperc osztatú vízszintes vonalzón halad végig a playhead, a vonalkurzor, amit van aki hajszálnak, vagy hajszálkurzornak hív. Itt ez a balról jobbra haladó függőleges hajszálkurzor jeleníti meg a kezelői felülen az időt. A timeline hordozza azt a kiolvasási utasítást ami a vágott mozi maga. A vágó nem tesz mást, mint erre az időszalagra rakja fel egymás mögé azokat az építőelemeket, snittrészleteket, zenéket, zörejeket amikből a végén összeáll maga a film. Mint egy múzeum hosszú folyosóján, abban a sorrendben ahogy a kiállításrendező egymás mellé akasztotta a képeket, a látogató ahogy halad előre ugyanabban a sorrendben jut a vizuális információhoz. A timeline-on a vágó a kiállításrendező.

Az így létrehozott projekt fájl tehát egy kiolvasási utasítás: ahogy balról jobbra haladtában a timeline-kurzor alákerülnek a timeline-on szanaszét heverő objektumok, annak megfelelően kezdd el lejátszani a CD könyvtárban lévő harmadik track zenéjét. Két másodperc zene után feketéből felblendézve játszd le a Tegnapi Muszterek könyvtárban tárolt Színház-külsők snitt negydik percénél levő svenket. A lejátszás tizedik másodpercénél kulcsold rá a Totya Merevlemezén a Grafikák könyvtárból a Totyavideó bemutatja-Javított főcímanimációt. Amint elkezdődik az animáció, a tizenhatodik másodpercnél halkítsd le a zenét, de csak félig és indítsd el a Pisti beszél 2a nevű hangalámondást a krákogás utáni nyolcadik másodperctől... stb. stb. és ez így megy a mozi végéig. A projectben a vágott timeline tartalma tehát nem a médiafálj maga, hanem csak a fájlok használatának módjára vonatkozó utasítás halmaz. A vágószoftver mint egy színházi ügyelő végighúzza a timeline (vagy szekvencia) nevű folyamatábrán a vonalzóját és szólítja az ábrán szereplő aktorokat a táblázat szerinti sorrendben. 

Itt egy másik hevenyészett példa: az ábrán a felső sorban levő csíkok a helyszínen, egy focimeccsen készült médiafájlokat reprezentálják.  A történés sorrendjében, ahogy vette az eseményt az operatőr, egymás után letárolta a kamera az első, a második félidőt kis ráhagyással, kétszer 50 percben.  A második félidő végén felvette az eredményjelző nagy számokkal megjelenített végeredményét a góllövők nevével, utána még egy kis ünneplést a közönséggel.  Ahogy ürül a lelátó, lemennek riportozni az edző sporival, majd még ott frissiben a sajtópáholy csendjében kamerára mondta a tudósító a narráció szövegét.  Ebből a négy fájlból fogja felépíteni a vágó az anyagot.  A felső sor majd két órányi anyagából a timecode segítségével létrehoz egy kiolvasási utasítást, amit ha végrehajt a gép, azzal a tudósítás két perces összefoglalóját játssza le.

Felül tehát az esemény, a történés ami volt, alul pedig az elbeszélés, ahogy a tv-csatorna beszámol arról.  Felül majd két óra, alul talán ha két perc. A példában ott az időjáték is, nem feltétlen a történés sorrendjében látjuk a képeket.  A sporttudósítás gyakran a végeredménnyel kezdődik: "3:1-re verte x az ipszilont!"  És ezt követi a végeredményhez vezető út.  A vágó tehát ezt a néhány megabájtos kiolvasási utasítást hozza létre a vágószobában.  Ennek a kiolvasási rendnek az alapja a timecode.  Az első gól akciója 10:25-nél indul, 10:42-nél leng a háló, a második 36:14-től 37:12-ig, és így tovább.

A múzeumi hasonlatra visszatérve, a timeline adattartalma a galéria falán olvasható apró kis cetlik sorozatának felel meg.  A vágó nem csinál mást, mint ezeket a táblácskákat rakja sorba a falon, hogy amikor jön majd a kíváncsi közönség, ők majd a megfelelő sorrendben lássák az alkotásokat. Képet, szobrot, vázát... képet, hangot, grafikát.  A raktárban meg csendben ott kuksol a sok kép, hang, miegymás.

És amint jönnek a látogatók, felpörögnek az események az eddig békés termekben.  Kell tennünk egy fontos különbségi megjegyzést. A kiállításon a falon az eredeti művek éjjel-nappal ott vannak. A timeline-on végigszaladó kurzor, vagy ügyelő, nevezzük bárminek, olyan mint egy fürge múzeumi raktáros: amint jön a látogató, elszalad a raktárba a képért fölteszi a falra (= a médiawinyóról kiolvassa a képet-hangot) és amint elhaladt a látogató már teszi is vissza a raktárba és hozza a következőt (= a videókártya memóriát már írja is felül a következő képek tartalmával). És valóban a képzőművészeti kiállításon is gyakran találkozunk offline tartalommal: mindannyian beleszaladtunk már a kiállított műtárgy helyén az apró cetlivel, ami tudatta a nagyérdeművel, hogy az Akármi c. alkotást múzeumközi kölcsönzés miatt most a Valahol Messze gyűjtemény tárlatán tekinthetik meg folyó év 26-áig… no ez klasszikus offline tartalom az analóg világban!  Mint minden hasonlat, ez is sántít picit.  A fürge raktáros leemeli a műtárgyat a polcról, de ugyanakkor a "videójel műtárgy" az ott is marad, viheti egy másik raktáros egy másik timelinére egyidőben.  Ezért nem kell visszavinni sem. Csak akkor tűnik el, ha törli a rendszergazda.

Lássuk ennek a következményeit:

offline-online média-tartalmak

Ha letöröljük a médiafájlokat, vagy csak áthelyezzük, átnevezzük őket, akkor a lejátszási utasítás meggabalyodik: itt nincs Pisti beszél 2a nevű fájl, nincs mit lejátszani... Offline (offlány: inaktív) lesz az adott tartalom, mert azt tudja ugyan a program, hogy most következne valami lejátszandó tartalom, csak az most éppen nincs azon a helyen ahol legutoljára volt, tehát nem találja. Jelzi, hogy tud valamiről ami kéne, de az most nincs meg.

És emiatt mondja azt az álmoskönyv, hogy nem jó ékezetes fájlneveket használni a videózásban, mert a többnyire angol nyelvterületről érkező vágószoftverek nincsenek fölkészítve a számukra egzotikus karakterek menedzselésére, Mindenki kapott már emailt amiben a hosszú „í” helyett %&-ok láncolata állt és az már nem ugyanaz a fájlnév ugye. Vagy hányszor láttunk már a kérdőjeleket a VLC játszotta film magyar sub-felirataiban.

Egy témánkba vágó példa. A mozi-lánc informatikai rendszere menedzseli a vetítési időpontokat, a termek helyfoglaltságát, az onlájn rendeléseket, a kártyás fizetést, tehát mondhatjuk, nem kezdő informatikusok vizsgamunkája, és mégis... valahol, valaki a magyar ékezetest ütötte be, mert itt nálunk mi mást is tehetne egy filmcímmel, magyar nyelven. És az adat-menedzsment jövés-menésében látható mivé fajult a dolog. Az ott a papíron nem "A martfűi rém" karakterlánca. És a moziterem sem Pécs városában van. Nos ugyanígy jár a vágószoftver is a maga kartoték-rendszerében. Ha nem egyezik az a fájlnév pontosan, karakterről-karakterre, akkor az a fájl nem az a fájl, az a fájl tehát nincs, nem létezik.

destruktív-nondestruktív

Az, hogy a vágószoftver a médiafájlokat használva, de azokat nem bántva, azokat csak olvasva hozza létre a látványt és a hangélményt, a számítógépes vágás egy „roncsolásmentes”, azaz nondestruktív módja a muszter feldolgozásásnak. A filmes vágásnál, ha egy snittet ismételni kíván az alkotó, akkor új másolat kell a forgatottból, mert azt a darabot amit már beillesztett a kész moziba, azt már fizikailag „elhasználta” a vágó, az csak akkor áll rendelkezésre még egyszer, ha újra előhívják. A számítógépben az eredeti fájl érintetlenül ott áll, úgy és annyiszor olvasható ahányszor csak kell.

lineáris-nonlineáris

A filmes vágás után jött a videós vágás. Ezt sokan azért nem szerették mert ez tulajdonképp magnók közötti másolgatás. A helyszínen a kamera egy kazettára rögzítette a musztert, ez eddig még hasonlít a filmes módszerre, ott is egymás után vannak a snittek a tekercsen. De a videónál nem kell előhívni, nincs laborra várakozás, azonnal dugható a bejátszógépbe a felvétel és kezdődhet az utómunka. Gyors és ezért is terjedt el a televíziókban. A muszter tehát bekerül a lejátszóba, és ott nem a felvételi sorrendben, hanem ide-oda tekergetve, a későbbi vetítés sorrendjében lejátszogatva a kamerával felvett snitteket egy másik magnetofonnal darabonként egymás mögé felveszik a vágott film adott hosszúságú jeleneteit. A bejátszó itt is érintetlen marad, ugyan kicsit kopik a szalag a sok tekergetéstől, lejátszástól, de alapvetően nem sérül az utómunka során. Simán egymás mögé vehető ugyanaz a jelenet többször. De ha kiderül a vágott munka harmincadik percében, hogy a harmadik percnél kimaradt egy snitt, akkor azt nem lehet oda utólag úgy beilleszteni mint a filmszalagnál. A filmnél egyszerűen arrébb toljuk az utána következő 27 percnyi vágottat, beletoldva az új snittet. A videónál fizikailag nem vágjuk a szalagot, csak a videó- és hangjeleket tesszük egymás után a kazettára. Ha visszamentünk és újat veszünk rá valahol, akkor az új alatt törlődik a régi. Mint az írógépnél: ha a fehér hibajavítóval újat gépelünk a régire, alatta az a régi eltűnik. Az A4-es lapon nincs mód az utólagos beszúrással arrébbtolni, áttördelni a beszúrás mögötti szöveget. A szalagos-videónál is csak arra van módunk, hogy lineárisan haladjunk az opus építésével, csak a későbbi vetítés sorrendjében tudjuk egymás mögé illeszteni a snitteket, ezért nevezik a videómagnós vágást lineáris vágásnak. Lineárisan halad az időben előre a mozi építésekor. ELSŐRE, RÖGTÖN A VÉGLEGEST kell létrehozni. A számítógépes vágás meg olyan mint a számítógépes szövegszerkesztés: itt a már leírtba bármikor beszúrhatunk utólag egy gondolatot, és az a mi választásunk, hogy a beillesztéskor arrébbtolja a régit, vagy felülírja azt. A számítógépben nem kell rögtön a végleges helyére tennünk a snitteket a filmben, hanem leválogathatjuk bármilyen logika szerint a képeket. Az NLE lehetővé teszi tehát azt, hogy vágás közben nonlineáris módon, a sorrend későbbi szabad változtatásával rakosgathatjuk az építőelemeket.

Összefoglalva: a film nonlineáris, és destruktív. A videó nondestruktív de sajnos lineáris. A vágószoftver nonlineáris és nondestruktív. Egyesíti mindkettő előnyeit.