• mozgókép készítési alapismeretek
• videó • vágás • üzemtan
• hangmérnöklés • vágáselmélet

A vágászat alapjai... vagy inkább a technikák, vagy alapelvek, bevezetés a szabálykönyvbe... vagy nem is tudom...

 

Ez most olyan lesz mint a könnyen, gyorsan nyelvtanfolyamok vagy mint „az otthon végzett vakbélműtét technikája: tanfolyam a könyvben” modorban készült oktatási segédletek akármelyike.  A filmkorszak elején voltak olyan gondolkodók akik leltárba vették a filmes rendelkezésére álló eszközöket, mit mire lehet használni.  Most én is egy ilyen vágászati leltárra készülök, nem tudom mi sül ki belőle... Attól, hogy valaki felmondja az alapanyagok listáját még nem biztos, hogy főzni is tud.  De az is biztos, hogy főzés közben az anyagnorma ismerete ártani nem árt. 

Szerintem ez lesz a legkevésbé összefogott fejezet az oldalon.  Ez markol a legbátrabban és majd meglátjuk mennyi csorog ki az ujjak közt.  

 

 

Még mielőtt vágnánk I.

...néhány szó a szabályokról:

Ha ma Magyarországon elmegy az ember egy étterembe és ott valami sült húst kér, akkor az esetek kilencven százalékában krumpli vagy rizs köretet kap hozzá. Ez tehát egy szabály, egy szabályszerűség, itthon és ma. A maradék néhány helyen előfordul a párolt zöldség mint köret vagy ha kicsit délebbre elhagyjuk az országhatárt, akkor sopszka, vagy görög saláta néven finom zöld saláták is kerülnek az asztalra. Ez már földrajzi kérdés, ott már az a szabály. (Mert mi is a szabály ebben az értelmezésben? Sokszor előforduló jelenség, tünetegyüttes, ami célszerűségből, hasznossága okán történelmileg alakult szokássá nemesedett.) A kulináris történetet folytatva tehát végül elvetődünk az Alföldre, Katica néném lányához, aki nem átall mézes dióval bolondított sült almát feladni a hagymaágyon sült csülökhöz. Hát ma ez Magyarországon nem szokás, nem szabály az egyszer biztos.  Meg az is hogy, nagyon jót ettünk mi ott akkor...  Megszegtünk egy, a kulináriával kapcsolatos régi beidegződést és nem történt semmi baj. Ugyanakkor nem jut eszünkbe tejszínhab helyett pörköltszafttal enni az orosz krémtortát. Tehát vannak szabályok amiket néha megszegünk és máskor meg nem.  No ezt kell jól tudni annak aki a világot akarja megforgatni...

Ennek a gondolatnak egy másik olvasata José Cura megfogalmazásában, aki ugyan operaénekes, de ez mit sem számít, jöjjön a konyha, a főzés témaköre után egy zenész-muzsikás szférából kikristályosodott gondolat, szerintem az egyik legfrappánsabb kifejtése a problémának:

The secret of avoiding some rules is is knowing them. If you don’t know them, you can not avoid them. I used to say to my students when they want to imitate or they want to break the rules. It’s so great to break the rules because all the people has done some thing that remains in history are people who not happy with the rules and they broke them to create new ones. Scienticans, doctors, architects, singers, painters, they took the rules and move them to another level. But first you need to learn them. You need to be a master in the rules and then say: ok now I know how to do, I decide to do different. The problem today that some people use excuse of not likeing the rules, not recognize that they really cannot do them. So you could say this is not good, I will do something else. First you have to try to do them, you have to be the master of those rules and you may change them. And I like very much rules because they allow me to break them.”

Egy hevenyészett fordítás:

A szabályok megkerülésének titka, hogy ismerni kell őket. Ha nem ismered őket, kibújni sem tudsz alóluk. Amikor a diákjaim meg akarják szegni a szabályokat, azt szoktam mondani: rendben, megtehetitek, mert mindazok, akik valami időtállót alkottak a történelem során, elégedetlenek voltak a szabályokkal, áthágták azokat, és újakat alkottak. Tudósok, orvosok, építészek, énekesek, festők új szintre emelték a szabályokat. De először el kell sajátítani őket, és csak azután mondhatod: most már tudom, hogy kell csinálni, de én másképp fogom tenni. Ma sokan kifogásként fogalmazzák meg, hogy nem tetszenek nekik a szabályok és nem ismerik fel, hogy nem is tudnák teljesíteni azokat. Tehát nem azzal kezdem, hogy ez nem jó, valami mást fogok csinálni. Először meg kell próbálnom teljesíteni, mesterré kell válnom, és majd azután megváltoztathatom őket. Én szeretem a szabályokat, mert lehetővé teszik számomra, hogy megszegjem őket.”

 

Még mielőtt vágnánk II.

Nem vágunk: az ősfilm

Kezdetben vala az ősfilm, hogy nem vágtunk.  Letámasztotta a nézőtér közepére az „ideális nézőpontba” a kamerát az ősfilmes és tekerte addig míg ki nem futott a film a gépben.  Néhány dolog ezzel kapcsolatban, mielőtt egy félmosollyal elintéznénk az úgymond primitív kőkorszakot:

azért az az egy snitt az míves darab volt.  Nem csak úgy egyszerűen tekerte a filmet a kamerában, hanem sokszor nagyon kitalálta, mi is fog látszani abban a totálban.  Egyrészt a látószög megválasztásával (mi van a képkereten belül és mi marad ki), másrészt a mikor kezd kurblizni, a „melyik időszeletet rögzíti” azaz a "mit vág ki a végtelen időfolyamból" döntéssel - valami még nem mai értelemben - már vágott a korabeli filmes. A fotográfusnak is a két legfontosabb döntése a mit, és a mikor. Ezért is utálták sokáig a digitális gépeket a hivatásosok: mert nem azt a képkeretet mutatta a keresőben amit ténylegesen felvett a gép és nem akkor exponált a masina, amikor a gombot nyomta a mester, a korai digitális gépek a gombnyomást követően még elmélkedtek egy kicsit, jól rákészültek arra az expozícióra.  A film hajnalán sokan a fényképész iparból jöttek kipróbálni az újat. Nekik a komponálásban segített a fényképész múlt, de a mettől meddig, az idő dimenziója az újdonság a filmben. Ez a nehéz döntés: onnan mutatja amikor érdekes, de előtte meddig, milyen hosszan látjuk az üres peront és mikor érkezik az a vonat? Vagy az üres gyárkapu kitárul és nem azt a jelenetet látjuk amikor egy szekér jön-megy, hanem azt amikor az egész műszak áramlik ki rajta a munkaidő végeztével. Mert az a látványosabb.

A koreográfia, az akrobatikus elemek zsenialitása mellett folyamatosan kereste/feszegette a technikai határokat.   A mai komputerizált világban csak sejtjük, honnan tudhatta a korabeli operatőr, mennyit tekerjen vissza a nyersanyagból az első felvétel után egy sötét helyen, hogy pont jó helyre kerüljön a második expozíció.  Nem ritka az eltűnéses/átváltozós ugró vágás vagy a kép a képben effekt is akár.  És kezdetét veszi a vágás-ragasztás korszaka: az egysnitteket egymás mögé ragasztják, jelenetek kerülnek egymás mögé.  Már a minden westernek ősatyjában, A nagy vonatrablásban is (figyelem, a keletkezés évszáma 1903!) az ablakon át látszódó, peronra befutó szerelvényt egyes ítészek szerint egy második, kép-a-képben felvétellel trükközték az első felvételen lévő ablakkeretbe.  Ezzel persze nem szeretném azt sugallani, hogy az agyontrükközött a jó, csak annyit, hogy eleink ugyan gőzmozdonnyal jártak, kormos kézzel lapátolták a szenet a szuszogó, csöpögő kazánba de már volt menetrend és azt tartották is pontosan. 

A film története során több amolyan jé élmény adódott.  A kezdeti egysnittesek a jé ez mozog élményét még majd követi a jé ez beszél, jé ez színes, meg hú de nagy és napjainkban itt kopogtat a a jé ez 3D, talán már túl is vagyunk rajta, most már a hú-de-drón korszakot próbáljuk túlélni... Ezalatt a jé élmény alatt azt értem, hogy a közönség hálásan tódul az előadásra látni az újat akkor is, ha filmészetileg nem olyan magas a szint.  És évekkel később jön egy/sok tehetség aki már maradandót is képes alkotni az új lehetőséggel.  A vonat érkezése mindenesetre egy tökéletes plán mindjárt elsőre.

És valóban már rég feledésbe merült az egysnittes filmek világa amikor jött néhány alkotó (köztük legalább kettő világhíressé vált magyar is) akik vágás nélkül, vagy alig néhány vágással hoztak létre olyan kilencven perceket (no jó, az egyik egy kicsit több lett mint 90...) amit szájtátva nézett akkoriban a filmes világ.  És azóta is terem babér a vágásnélküliségnek, egy példa az újabbak közül: a Csövön a Children of Men kifejezésre kell rákeresni.  Igaz, itt ezekben a hosszú-snittes filmekben már nem egy pontba van leszúrva a kamera, nem ollóval vált plánt ha kell, ez a felvevő már szabadon úszik/lebeg/repül a térben.  De valahol itt van a filmezés/filmkészítés (sokadik) lényege: van valakinek egy ötlete, megmutatja a többieknek akik inspirációt nyernek abból az ötletből.  Az egyik valami zseniális mérnököléssel lepkeszárnyakra ülteti a kamerát, a másik talál hozzá jó történetet, a harmadik dramaturgiát farag belőle, és végül a kollektív agy durrant belőle olyan filmet ami már nem jé hanem hűha.

 

Vágunk, de miért is?  A continuity editing, amit a folytonosság elvének magyaríthatunk.

A színház és a film között az egyik legszembetűnőbb különbség a vágás tudománya.  A színpadi rendező a fénnyel, a szereplő egy hirtelen mozdulatával ugyan ki tud emelni valami fontosnak gondolt részletet, de nem tud ráközelíteni.  A filmben egyrészt hatalmas ereje van egy a vásznat betöltő szempárnak, másrészt egy szempillantás alatt válthatunk színt, azaz ugorhatunk időben, térben bárhová.  A Metropolitan operaházra mondják, hogy ott nagyon jó a ház szervezettsége, a színpadgépezet és az azt működtető kiszolgáló személyzet egy harmonikus egység, ott az átlag színváltásidő (a szereplő mezcseréje nélkül) másfél perc.  A filmnél ugyanez 1/24-ed másodperc.  Ez már nem mennyiségi, ez minőségi különbség.  Erre korán rá is jöttek a filmesek, de itt van a nagy buktató is: ha a film valamiféle történetet mesél el akkor a vágással könnyen be lehet vinni a nézőt az erdőbe.  Ha a képeket nem bizonyos szabályok szerint illesztik egymáshoz akkor a történet oksági, térbeli, időbeli viszonyai nem világosak a néző számára.  Ugyanabban a cellában látjuk a rabot de vajon most vagy két évvel később?  Miért nyit ajtót valaki, ha nem is kopogtak?  Egymáshoz beszél-e a képeken látható két szereplő? 

Úgy 1910 és 1917 között alakult ki a folyamatosság szabályrendszere.  Ebben a vágó a snittek egymás mögé illesztésekor arra törekszik, hogy a nézőben egyfajta folytonosságérzet alakuljon ki a vetítéskor.  Vagy jobban érzékelteti az alkotói szándékot ha a folytonosságérzet helyett zökkenés hiányt mondunk.  Annak ellenére, hogy rövid snittek egymásutánjának sokasága az amit lát, azaz ahogy halad előre a film vetítéskor a szemünk előtt, a kamera ugrál össze-vissza a térben, időben, a néző tisztában van a szereplők térbeli elhelyezkedésével, érzi mikor ugrottunk az időben és mikor nem, tudja mikor van mögötte a szereplő akihez beszél a másik, vagy mikor lát épp a főhős szemével.  Az egymást követő képváltások természetesnek tűnnek számára, nem döccen semmi, azaz nem kapja föl értetlenül a fejét, hogy akkor most mi is van.  Az eredmény az, hogy a szabályrendszer következetes alkalmazása áthidalja a vágással keletkező ugrásokat, térbeli, időbeli lyukakat. 

Az eljárás alapvetése egy jelenet feldolgozásakor az analitikus vágás.  Az előrelépés az egysnittes ideális-nézőponti-totál típusú feldolgozáshoz képest, hogy inzeteket, közelieket is használ.  Mutat egy totált a helyszínről, ami alapján a néző tisztába jön a térbeli viszonyokkal, ki hol van.  Ezt követően a kamera közelebb megy a szereplőkhöz, mutat közelebbi plánokat, kettősöket, arcokat, kézben tartott tárgyakat, amik plusz információval szolgálnak a cselekményről.  A nagy nyereség az, hogy a színész végre elkezdhetett filmes módon játszani.  A közeli képeken megél az arc, az arcjáték, a pillantás, ami eddig a totálokon nem látszott.  A képközi feliratokat is egyre inkább kiváltják azzal, hogy nem a képek közé bevágott feliratos táblákon hanem a filmízűbbnek ható, kézben tartott levelek, üzenetek közeli képein olvastatták el a nézővel ugyanazt a feliratot.  A folytonosság szabályrendszerében a snittek összekapcsolásakor alkalmazott eljárások pontokba szedve az oldalsó menügombokon::

Az irányfolytonosság szabályai:

a 180° szabály, tengelyszabálynak is mondják, nézésirány illesztés.  Ez egy alaposan megrágott gumicsont, önálló menüpontot kapott ezen az oldalon is. 

A 30 fokos szabály, a plánra plán,  a kompozíciós szabályok, azaz hogyan dolgozik az operatőr a vágó keze alá: a harmad-szabály, az aranymetszés, játék az átlókkal, sötét-világos dolgok váltakozásából adódó játékok, vagyis: Mit mire? (A külalak alapján) 

És ami ki vagy tovább vezet a continuity editing világából:

Mit mire? A jelentés, a tartalom alapján: avagy az intellektuális vágás tegnap és ma.  A keleti mesterek az oroszovjetek: a kísérletező Kulesov az ő effektusával, és a Tanár Úr maga.  Ami régen a nagy újdonság, az ma szájbarágás vagy inkább tréfa.  Vagy a legemlékezetesebb momentuma egy TV-sorozatnak.

Játék az idővel: gyorsító vágás, az ugró vágás és annak elfedése.  A lassító vágás.

Miért veszünk egyszerre csak egy kamerával, vagy helyesebb talán az a megfogalmazás, hogy egy nézésirányból.  A match azaz illeszkedő vágás.

a továbbiakban talán errefelé fogunk haladni (a változtatás jogát fenntartva...):

Mozgásirány illesztés.

A párhuzamos vágás. A nyugati mester: Griffith és az ő találmánya. 

Vágjunk okosan.  Kauzalitás, okság: előbb a vég azután a hozzá vezető út.

Egy mellékszál: az osztott képmező avagy Abel Ganze Napoleonjától Jack Bauerig meg egy kicsit tovább.