• mozgókép készítési alapismeretek
• videó • vágás • üzemtan
• hangmérnöklés • vágáselmélet

Játék az idővel

avagy a vágó szerszámosládája.

 

Van a világ valós ideje, a valós idő, az amit az órák mutatnak/mérnek a falon meg a tornyokban. 

Van a timeline mutatta idő, azaz a vetítési idő amit a dvd-lejátszó előlapjáról olvas le az egyszeri néző.  Azaz a filmidő, a filhossz, tehát az időtartam ami alatt elmodjuk (ami időtartamba besürítettük) a magunk történetét.

És van az áldozatunk időérzete, hogy az áldott néző mennyinek érezte a filmnézéssel töltött időt, vajon kockásra ülte-e az ülepét a nézés alatt.  Dicséret a vágónak, ha a kérdésre: szerinted milyen hosszú volt az anyag amit láttál, a tényleges hossznál rövidebb, jóval rövidebb szám a válasz, az jó érzéssel tölti el a vágófajtát.  (Feltéve ha nem a megrendelő szerkesztő a kérdezett aki hivatalból tudja hány percet kért...)   Ez az áldozati időérzet fontos dolog, de ez egy szubjektív paraméter, ezzel többet itt most nem foglalkozunk.

Vizsgáljuk a valós és a vetítési idő közti összefüggéseket.

Ha a kettő egyezik az a helyszíni közvetítés, ilyen a sport és a koncert műfaj.  Természetesen van mód a kötekedésre: az ilyen eseményeknél óhatatlanul előforduló üresjáratok kitöltésére konzerv bejátszásokkal, lassításokkal, a félidő helyzeteinek összefoglaló montázsával kilép a valós időből a jó filmes-tévés szakember.  Ezek a momentumok akár flashbacknek is értelmezhetőek, de aki kötekedni kész az is érzi belül, ha az időkezelés lényegét keressük és nem a kákán a csomót, akkor ezek alapvetően valós idejű, real-time mozgóképek.  A történet amit elmesélnek, mondjuk a focinál a 2x45 perc az a valóságban és a filmidőben, a vetítés idejében is ugyanolyan hosszúságú.

 

 

A sürítés

Egy egyszerű példa: ember jön le a lépcsőn.  Valós időben, majdnem egy percig is eltarthat, szétunja magát a néző, valamit kell lépni. 

Megoldható ugró-vágással, (jump-cut) kivágok az egykamera felvételéből annyit, hogy ne legyen unalmas és hosszú a jelenet.  Azt látjuk, hogy ami mozog a képen az arrébb pattan egy szempillantás alatt.

Másik megoldás a cut in, a match-cut, az illeszkedő/illesztő vágás.  A match (ejtsd: máccs, máccsolás újmagyarul) párosít, illeszkedik értelemben használtatik esetünkben.  Az editoron a többkamerás felvételeknél például a matcholás az ugyanahhoz az időpillanathoz (timecodehoz) tartozó képkocka megkeresését jelenti a többi bejátszón (kameraképen).  Vagyis mit látott a többi kamera, ugyanabban a pillanatban?  Mit csinált a dobos, az énekes, a vokál az adott taktusnál?  A koncert real-time jellégénél fogva bármikor vághatok az egyik kameráról a másikra, a mozgások illeszkedni fognak.  A példában szereplő lépcsőjáró esetnél kicsit más értelemben használjuk a match fogalmát. A mozgás, a lépcsőnjárás  periodikusságát, folytonosságát kihasználva a mozgásfázis illesztését értjük alatta, a több kamerás felvétel illúzióját teremtjük meg, az illeszkedő vágással szimuláljuk a többkameraságot.  Amikor elunom a lépcsőnjáró első snittet, vágok egy közelit a korláton elsuhanó kezéről, vagy egy másik közelit a lépegető lábakról oldalról, majd ugrok az időben és a lépcső alján a mozgás végére vágom vissza az eleje totált.  És itt ezeknél a vágásoknál illeszt a vágó (máccsol újmagyarul), ugyanis a szereplő már jónéhány lépcsőfokkal lejjebb lépeget az oldalsó lábközelin, mint ahol az előző totál utolsó kockáján volt.  A vágáskor térben és időben is ugrunk kicsit, de a mozgásfázist gondosan illesztjük, a mozdulat illesztése a trükk ami elfedi a tér-idő ugrást. A mozgás valós perc körüli ideje így akár 5 másodperc elbeszélésidőre csökken.  Az egy kamerával természetesen úgy oldom meg a felvételt, hogy átállok a felvevőgéppel a kívánt nézésirányba, korrigálom a világítást ha kell és a szereplővel újra eljátszatom a jelenetet.

Harmadik megoldás a cutaway, kívülre vágásnak mondják mostanában gyakran, a régiek meg vágóképnek.  Mindennek oka van, ez itt nem feltétlen generációs probléma.  Az angol arra utal, hogy a jeleneten kívülre vágunk, olyan képet mutatva ami nincs, eddig nem volt a látóterünkben, ezért biztosan illeszkedni fog.  Ha egy másik szereplő képére vágok aki alulról figyeli az épp ereszkedőt, akkor a lépcső alján álló alak mint egyszemélyes közönség, ő most kívül vagy belül van a jelenetben?  Ha beszélgetnek, mutogatnak egymásnak, valami kommunikációban állnak egymással, akkor az a szemléletmód adódik, hogy résztvevője a jelenetnek a nézelődő szereplő.  A vele készült snitt-ansnitt beállításban az ansnitt mint vágókép megoldja a lépcsőn való időugrás, kihagyás problémáját.

És itt van a szemléletbeli kérdés: a közönség része-e a jelenetnek pl egy koncerten, futballmeccsen?  De a sport-kulturális rendezvényen is egyfajta kommunikációnak párbeszédnek tekinthető a közönség-szereplő viszony: a sportoló teljesít, a közönség meg reagál, a szoprán kinyomja a magas c-t, és ezért megkapja a standup-ovationt.  Nem semleges vágókép a nézőtér, akció-reakció események színtere az egész.  A jelenet a nézők és az előadók között is zajlik, a nézők tehát nincsenek jeleneten kívül. 

Másrészt a cutaway, mint a jeleneten kívülre vágás, abban az értelemben helytálló filozófia, hogy a rövidítendő mozgás, jelenet, esemény itt konkrétan a lépcsőn való lejövetel „érdekkörén”, látványán kívülre vág, és nem azzal foglalkozik, hogy a partner az most része vagy nem része a jelenetnek, aktív partner vagy csak egy díszletszerű eleme a környezetnek.  Tehát talán úgy pontosabb, hogy a látótéren kívülre vág egy nézőtérről készült plán.  Az ugró vágást fedi el, takarja le a vágókép, a kívülről vágott kép.

Vegyük észre a vágókép használattal kapcsolatban, hogy itt is működik a Kulesov-effektus.  Lehet, hogy a vágóképnek használt felvételen a felfelé néző partner egy másik napon egy másik produkcióban egy másik városban nézte a madarakat a magasban, ennek ellenére ha illeszkedik fényben, hátterében, stb akkor a néző azt fogja agyalni, hogy emberünk a filmben a lépcsőnjárót nézi.

 

 

Lássunk egy gyakorlati példát mindarra amiről eddig szó volt.  Pete stílusát kicsit szokni kell, de a filmben megvalósított példák jók.  És hivatkozza a tankönyvi példát a Kifulladásig-ból, és szerepel a filmben a filmtörténet Guiness rekorder, legnagyobb idő-ugrásos sűrítése is a 2001 Űrodüsszeiából.  A lényegi rész 1:00-nál kezdődik.

Negyedik megoldás a sebesség manipuláció, a sűrítés esetében természetesen a gyorsítás

A folyamatosság rendszerében a cutaway és a match-cut ad elegáns, zökkenésmentes megoldást.  A gyorsítás és az ugró vágás már kivezet a continuity világából, az ilyen képsor már veszít a semlegességéből, visz valami érzelmet a jelenetbe.  Emeli a hökkenésfaktort, amolyan burleszk-féleség vagy zaklatottság érzet lesz, lehet az eredménye.

A nyújtás

Van az úgy, hogy megáll az idő.  A fontos pillanat ami beég a retinába, nos hogy erre legyen módja a nézőnek van, hogy nyújtja a pillanatot a vágó. Ennek egyik eszköze az Overlap edit – vágás átlapolással.

  

Ismétli, azaz vissza vágja ugyanazt az időpillanatot akár többször is, mintegy nyújtva azt a nevezetes pillanatot, általában egy másik kamera-állásból. Az akciófilmek "az autó átszakítja az óriásplakátot" szemből, alulról, oldalról, a vezető szemszögéből ismétlései jutnak példaként eszünkbe. Vagy Bruce Lee nagy pofonjai a végső leszámoláskor: becsapódik egyszer, kétszer, háromszor, kistotálban, arcközeliben, POV-ban.  

Egy újabb lehetőség az időjátékra a flashback: amikor az épp folyó jelenetbe egy korábbi esemény képeit/történésit szúrjuk be, majd (általában) visszatérünk a kiinduló jelenethez. (A bugyuta példa az ábrán: lefelé jövet arra gondol, hogy amikor anno felfelé ment, megpihent kicsit...) Nem csak egy kép, komplett jelenetek is ékelődhetnek így egymásba, remek tankönyvi példa erre az Aranypolgár (Citizen Kane 1941-ből).

Itt következne logikailag a Párhuzamos vágás c. pont, de erről majd kicsit később, most itt tartok, fejlesztés alatt, azaz Under konstrukció...