Mit mire?

...azaz melyik képre melyiket, és miért azt?  Mi van/legyen az egymást követő képeken?

Miért rakunk képeket sorba egymás után?  Alapvetően történeteket akar mesélni az aki filmet készít.  Van olyan is, hogy nem, de alapvetően igen.  Vagy sztorit mesél el (ez és ez történt) vagy valami gondolatot (miért nagy az ökológiai lábnyomom?) szeretne az alkotó… no, mi is a jó szó? … közzétenni.  Most nem jut eszembe jobb, legyen tehát ez a közzétenni.  Közzétenni, azaz aki látja, nézi az legalább felében-harmadában oda, arra jusson amit az alkotó gondolt.

Az emberek sokfélék. Ha valakinek mutatom, hogy fenn az éjszakai égbolton a telihold előtt lebeg, halad egy biciklis, akkor attól függően, hogy az illetőnek megvolt-e Spielberg opusa vagy sem, agyalni kezd. Lesz olyan aki látta és: jé, ez itt olyan mint ET, azaz pl. kezdi keresni a hasonlóságot a biciklin épp most látható lovas és a kis Földönkívüli között, így nem lepi meg hogy repül a drótszamár.  Lesz olyan aki látta ugyan az ET-t, de épp nem jut eszébe, mert aznap éppen nem emlékszik rá.  És aki nem látta, akkor annak felmerül: itt most mi van?  És ennek a nézőnek valahogy az orrára kell kötni, vagy legalábbis számolni kell azzal, hogy ő nem tudja azt, hogy fantasztikus képességei vannak a járművezetőnek.  Most akkor a biciklis egy varázsló és azért repül a cucc, vagy a bringa varázserejű és azért vannak a levegőben?  Vagy mindketten egy ufó vonósugarában vannak és azért, vagy ez egy fantasy ahol tudnak repülni és kész.  Tehát mindenkinek beindul az agyalás, csak nem mindenkinek egyformán. 

Egy példa a melyik néző hogyan fogad be kérdéskörre: (És itt mindig bajban vagyok. Időnként valaki visszavonatja a Csőből a videót és akkor újat kell keresnem helyette. Tehát ha fekete lyuk tátong itt alább, azaz "ez a videó nem létezik" felirat vigyorog a beágyazásban, akkor a "Mustang Black Swan"-ra kell keresni a helyen és lőn. Hogy mire jó ez a macska egér játék azt nem tudom.  Bizony mondom, egerek is lesznek és macskák is, az idők végezetéig...)

Azért azt könnyű észrevenni, hogy a filmecske végén másképp mosolyog az, aki látta a Black Swant és másképp aki nem…  Számít, kinek milyen élete volt egy film megtekintését megelőzően.  Az emberek nem egyformák, de azért lássuk be azt is, hogy aki nem látta Amidala hercegnőt balerinaként, azt is megérinti a Mustang feeling, az is kap valami értékelhető élményt az autóról. Egyrészt vannak tehát egyéni megfejtések, másrészt van sok olyan effektus ami a nézők többségénél hasonlóképp működik.

Mit akar tehát mondani a képek egymásutánja?  Nem kell itt nagy dolgokra gondolni, illetve dehogynem… Ha mutatok két beszélgető alakot egy meghitt könyvtárszobában majd valami teljesen mást, nem oda valót, mondjuk egy szántó-vető traktort akkor az egyszeri nézőm azonnal elkezd kombinálni: a két arc vagy a traktorászásról beszélget, vagy az a történet, hogy beszélgettek, majd az egyik elment traktorászni.  Ha a képsorban visszahozom a beszélgetést, akkor az „…arról beszéltek, hogy…” tehát az elsőként említett megfejtés felé hajlik a nézők többsége.

Ennek a dolognak az elméletével az 1920-as években Moszkvában foglalkoztak sokat, az egyik megkerülhetetlen alapvetés egy Lev Kulesov (angolul keresve Kuleshov) nevű rendező nevéhez fűződik. A róla elnevezett Kulesov-effektusról szóló kísérletben ő nem tett mást, mint egymással (látszólag) nem összefüggő képeket illesztett egymás mögé és azt a nézői agyalást vizsgálta, hogy a néző önkéntelenül, zsigerből keresi az összefüggést a képek között.   Az első képen egy kifejezéstelen, mondhatni fapofa színész arc néz le a vászonról, majd ezt egyszer egy tál leves, máskor egy halott gyermek illetve egy szépasszony képével vágta össze, és ennek megfelelően ugyanabba a kifejezéstelen arcba az egyszeri néző az éhség, a gyász illetve a vágy jeleit vélte belelátni.  Ez így 2012-ben leírva evidenciának tűnik, de erre ott az elején valakinek meg kellett fogalmaznia ezt a jelenséget, és ők voltak a 20-as évek moszkvai kísérletezői.  Maga a Kulesov féle filmszalag már nincs meg, de az effektust bemutató filmecske sok van fenn a Csövön, íme egy magyar vonatkozású közülük:

Igen, a harmadik példa Sztálin filmhíradó bevágásnak, más a színe, a bontása, de még így is működik.  Régebben divat volt az ilyen „gondolat/álom/látomás” snitteket effektezni, mondjuk tüllfátyolon át fényképezték, mutatva ezzel azt, hogy álom-, képzeletbeli-, virtuális dolog látható a képen.  Mert nyilvánvaló, hogy nem a tanya udvarára integet le a generalisszimusz, akkor meg hogy kerül oda?  Az első példában a baltás ember kinn az udvaron, a szerelmesek benn a szobában.  Ez a gondolat lényege: nem egy térben/időben zajlik a két történés, de a néző, mivel egymás után látja a két snittet, összekapcsolja a kettőt. 

Ez a példa Fábri Zoltán 1956-ban készült filmjéből, illetve egy sztálini időkből származó filmhíradóból veszi a snitteket.  Azokban az időkben az anyját döfködő borjú snittjéről a korabeli néző természetes, hogy asszociálja a tej, a hús, az élelem gondolatát.  Ma ez a snitt már nem működik: a NatGeon nevelkedett, vonalkódos csomagokhoz szokott mai nézőnek nem napi tapasztalat, hogy így készül a tej, a hús.  Neki ma ennél talán direktebb képet, gazdagon terített asztalnál lakmározó elhízott bojárokat, vagy dobozos tej lakatra zárt raktárajtaját, esetleg gyorsétterem üvegportálján át a benn falatozókat mutató snitt hat inkább, hogy összeálljon a kép. 

És a hibás aspect ratio problémára is példa ez a link.  Talán valami utube konverter gondolta szélesvásznúnak ezt a kis opuszt, mindenesetre tojás alakú lett a korhatár-karika...

Egy másik példa, újabb, korszerűbb, jobban átjön a "technológia zamata". Vagyis ahogy egy mai filmes használná, használja a kulesov effektet egy mai, friss filmben.

A képi hasonlat és az intellektuális montázs

Ha már a 20-as évek moszkvai filmeseit idézzük, álljon itt egy gondolat magától Eizensteintől, nos ő az akit minden vágászati iparos ismerni vél…  ő a tanár úr maga.  Miért mondom ezt? Ha a montázs szóra keresünk a gugliban, találatok sokaságát dobja a gép.  Ő az egyik első olyan filmes aki nem csak filmeket készít, hanem módszeresen vizsgálja a vágás mikéntje és a néző fejében összeálló gondolatok közti kölcsonhatást.  A filmcsinálás mellett iskolai keretek között tanít, kutat, ír, elemez a maga korában.  Hogy mindezt a proletkult idejében Sztálin alatt Moszkvában... hát nem ő az egyetlen filmes a filmtörténetben akit diktatúrák alatti tevékenysége okán is ítél a hálás utókor.  Van amit vén fejjel ő is másképp gondolt mint fiatalon, van amit most már mi nem érzünk olyan fontosnak mint ők akkor, de vannak dolgok amik „kilégzés-belégzés” szintű alapvetések a vágástanban és ezek első megfogalmazása hozzá valamint köreihez köthetők.  Íme az egyik ilyen gondolat tehát:

 „…bármely két egymás mellé helyezett filmszegmens óhatatlanul valami olyan új képzetté egyesül, amely ebből az egymás mellé helyezésből új minőségként születik meg.” (Válogatott tanulmányok 152.o. Montázs 1938)  No ezt a gondolatot szokták az 1+1=3 képlettel modellezni.

Az analitikus vágásnál ha a totálosabb képre vágom a közelit, mondjuk az asztalon heverő tárgy (kés, szemüveg, levél, fénykép, stb), tehát egy olyan kép következik ami ott volt már az előzőn is, azaz „van köze” az előzőhöz, akkor az természetes, nézőnknek nem kell agyalnia annyit.  Agyalás van persze, egy svenk a lakásban kiállított fényképeken leírja a szereplő életét.  (Két példa:  Hitchcock – Hátsó ablak, svenk a törött fényképezőgéppel és a fényképekkel: az ember a gipszben egy mozgalmas életű fotográfus, „munkahelyi baleset” áldozata éppen; Cameron – Titanic, fényképek az éjjeliszekrényen svenk: igen az idős hölgy megélte azt az életet amit DiCaprio rendelt neki.) 

De az eizenstein-i értelemben is megy az agyalás.  Ha olyan kép kerül az összeállításba ami nem része a helyszínnek, a jelenetnek, tehát első pillantásra abszolút idegen, nem odavaló kép, a néző akkor is asszociál, sőt akkor igazán.   Eizenstein abból indult ki, ha például az ellenszenves (és ezért gusztustalan, bulldogképű szereplővel megformált) hivatalnok arcközelijére egy igazi bulldog, majd pofákat vágó majom képét vágja, akkor a nézőt ez egyrészt sokkolja, másrészt az értelmével összekapcsolja a kettőt és hasonlatként értelmezi a látottakat. Az elbeszélő mozi műfajában ma már inkább paródia jelleget ölt a dolog.  Leslie Nielsen egyik filmjében a szerelmesek egymásra találnak, ágyba dőlnek és szökőkút, induló rakéta, tűzjáték egymást váltó képei mint a beteljesülés hasonlata mosolyogtatják meg a nézőt. (Türelmetleneknek: kb a második perctől játszódik a mi részünk...)

Ennél finomabb megoldások azért vannak ma is a zenés klipek, reklámok, főcímszekvenciák érdekkörében.  És talán ma sem röhejes Chaplin hasonlata a Modern idők elején, amikor a a karámok közt nyomuló birkanyáj képére a metrólépcsőn áramló tömeget vágja.

Vagy Coppola – Kizökkent világának (pontosabban rend: Godfrey Reggio – Koyaanisqatsi, 1983-ból, Coppola az egyik producere a filmnek) a mozgólépcső – virsligyár hasonlata máig ható ikonja a filmes világnak. Ha nem működne a beágyazás, akkor a szokott módon a jutyubban kell rákeresni erre a furcsa angolra átfordított indián szóra. A jelenet a film közepe táján, kb az 54. percnél kezdődik.

(4:20 után az említett részlet)

Ezeknél az illesztéseknél a vezérlő elv tehát nem a már emlegetett „képek külalakjának” tehát nem a kép valamiféle fizikai-szerű tulajdonsághoz köthető elsősorban, hanem az ábrázolt tartalom az ami meghatározza a sorrendjüket a szekvenciában.  Természetesen alaki hasonlóság is van, mindkét esetben az egymásra vágott (úsztatott) mozgások tempója, plánmérete, kompozíciója hasonlatos, ezzel is erősítve az asszociációs hatást.

És egy egészen friss tribute, igazi tankönyvi minőségű Kulesov hatás reprodukció Luc Bessontól:

Először csak a flashback az esti diszkólázzal, majd a kisegér a fogóval, és végül az akcióban a vadászó nagymacska. És a finomságok: a testőr-gorillák és a nagyragadozó lépteinek hasonló ritmusa, Lucy párducmintás mellénykéje és az igazi párducbunda két egymást követő képen... a film közepére az ijedt kis Lucy is majd nagyvaddá nő fel... Szinte magam előtt látom a vágószoba személyzetét a bajusz alatt a félmosollyal: Helló miszter Kulesov! vagy inkább: Thank You Mr. Kuleshov!

És mi nézők is mosolygunk...