• mozgókép készítési alapismeretek
• videó • vágás • üzemtan
• hangmérnöklés • vágáselmélet

Fórum a Filmkelle Facebook oldalán. 

Katt az "f" logóra!

Karakterisztika

A mikrofonok osztályozása nem Linné, hanem

a mikrofon karakterisztikája szerint:

Az irányérzékenységet nevezzük karakterisztikának.  Megértéséhez kétféle megközelítés lehetséges.  Mindenféle (hang)visszaverő felülettől távol: tehát süketszobában (ahol a fal elnyeli a hangot), vagy szabadban (ahol a hang a forrásából szabadon, visszaverődések nélkül tovaszáll) lerakjuk a mikrofont.  A helynek azért van jelentősége, mert így van az, hogy a mikrofonba csak a hang forrása felől érkezik direkt a hang és nem mindenféle irányokból még más visszaverődések is.  (Úgy mint a fénynél: egy meszelt falú szobában egy alak pontszerű fényforrásból jövő fény rajzolta árnyékát deríti a visszaverődés, nem lesz éles az árnyék, ha fekete elnyelő anyag van a falon, akkor csak a direkt fény érvényesül.  Visszatérve a hanghoz mi most ezt az éles árnyékot keressük amit nem zavar, nem szoftosít el a visszavert hang.)

Az első számú megközelítési mód:

Állandó hangosságú hangforrással sétálunk a mikrofon körül úgy, hogy mindig ugyanakkora jelet kapjunk a mikrofonból.  Képzeljünk el egy marcona skót dudást amint nyomja állandó hangerővel azt a gyönyörű kitartott harmóniát amiért páran a világban szeretik azt a hangszert.  Nem vagyok született skót de az Amazing Grace vagy a Highland Chatedral első néhány hangját hallva, azzal a mérőjellel sokáig vagyok/lennék képes mikrofonokat vizsgálgatni...  

Tehát mérésünk során a hóborította skót felföldön a szűz hóba középre leszúrjuk egy állványra a mikrofont, és megkérjük dudás barátunkat, hogy tolja bátran azt a kitartott hangot állandó hangossággal, miközben az orra elé szerelt kis kamerán figyelve a hangműszert úgy sétálgasson a mikrofon körül, hogy a hangerőt jelző műszer mindig ugyanakkora értéket mutasson.

 

A mikrofon irányérzékenységének megfelelően azt vesszük észre, hogy az állandó kimeneti szinthez találunk:

olyan mikrofont, ahol csak a távolság számít, az irány nem, tehát Őfelsége Dudás-erzedének őrnagyi lábanyoma egy szabályos kört rajzol a frissen esett hóba közepén a mikrofonnal.  Minden irányból egyformán vesz, nincs kitüntetett irány.

Találunk olyan mikrofont, ahol szemből és oldalról ugyanakkora távolságról ugyanakkora jelet kapunk, a mikrofon háta mögé kerülve viszont nagyon közel kell menni a membránhoz az ugyanakkora kimeneti szint eléréséhez.  A lábnyomok ebben az esetben egy lekerekített félgömbre, egy babszemre vagy inkább vesére emlékeztető ábrát rajzolnak a hóba.  Ez a szemből, oldalról igen, hátulról nem típus a kardiodid, azaz a vese karakterisztikájú mikrofon.  No ez tök érdekes, több tíz év után tűnik fel így, hogy most írom: egy életen át leveséztem a szívet.  Mert a kardiológus az ugye a szíves doktor, kis hazánkban meg vese karakterisztikának mondja a hangmérnökség a kardiodid-ot.  Talán lehetne babszem mikrofonnak is hívni, ha már amúgy is van Babszem Jankónk.

 

És végül találunk olyan mikrofont, ahol szinte csak szemből kapunk hangos jelet, ha kitérünk a mikrofon tengelyéből, már drasztikusan csökken a jel erőssége, ahhoz hogy állandó legyen a jel nagysága, egy szűk tölcsérre emlékeztető görbe mentén kell haladnunk a hangforrással.  A görbe alakja a spotlámpa csóvájára hasonlít, amíg a csóván belül vagyunk addig van hang, ha kilépünk belőle akkor szinte csak a mikrofon mellől hallatszik hang.  Ez a puskamikrofon.  Szokták még hipervese karakterisztikának is mondani.  Ha a valóságban (nem süketszobában) járjuk körbe a puskát, akkor a háta mögött lévő hangforrás direkt hangját szinte nem, csak a terem falairól visszaverődő kongó hangokat halljuk.

A karakterisztika egy másik vizsgálati módja (a sündisznó módszer):

Dudás barátunkat most arra kérjük ne foglalkozzon semmi műszerrel, egyszerűen csak egy szabályos kör mentén körözzön a mikrofon körül.  Tehát úgy sétálja körül a mikrofont, hogy mindig ugyanakkora távolságra legyen a membrántól. Mi követjük őt, a műszer most nálunk van és egy óraszámlap forma papírra minden egész és félóránál felrajzoljuk, hogy mekkora jel jön ki a mikrofonból, mégpedig úgy, hogy a jel nagyságával arányos hosszúságú vonalat húzunk a mikrofontól az aktuális tartózkodási helyünk felé.  Ha nagy a jel, hosszú a felénk mutató vonal, ha kicsi a jel akkor rövid.  A mikrofon körül így kialakuló „frizura“, „sapkabojt“ vagy „sündisznó“ alakja kör, legömbölyített-félkör (vese, babszem, szív), vagy a spotlámpa sugárnyalábjához hasonló csóva alakú lesz.

Lépjünk tovább egyet: ha a skót dudás repülni tudna és a levegőben is látszanának a lábnyomok akkor könnyen belátható, hogy a térben is hasonló eredmény születne: ami kör a földön az gömb a térben, ami veseszerű a síkban az leginkább félgömbre emlékeztet a térben, a tölcsér meg talán valami répaféle alakot ölt a térben. Ez a síkból térbe átmenet semmi különös, csak a mikrofon tengelye körüli forgatással nyerhető térbeli absztrakció. (Bár répamikrofonról még nem írt senki szakdolgozatot, borotvának nevezett darab viszont létezik, tessék csak beütni a gugli képkeresésébe házi feladatként, hogy MD421...  Formára abszolút retró, azok a boldog 60-as évek... és nem mellékesen gyönyörű hangja van az egyébként vese karakterisztikájú darabnak.  A becenevet természetesen a mikrofontest formája miatt érdemelte ki.)  

 

Összefoglalva tehát a három fő karakterisztika

kör- vagy gömb-,      kardiodid- vagy vese-,        és a puska-mikrofon.

Itt van egy kép egy olyan mikrofonról amin átkapcsolható a karakterisztika.  A fekete háromszög alakú nyelv mutatja épp melyiket produkálja a készülék.  Ilyen kis piktogramokat kell keresni a mikrofonok testén, ezek árulkodnak a készülék viselkedéséről. Mi itt most csak a legfontosabb  három karakterisztika fajtáról beszéltünk, vannak átmeneti alakzatok is, ahogy az itt a képen is látszik. 

Ok, nagyon jót fizikáztunk, kísérleteztünk, mértünk, skótdudáltunk, de mire is jó ez? Hogyan használja a karakterisztikáról tanultakat a mikrofonos a hangfelvétel készítése közben?  A lényeg: a felvenni kívánt hangforrásnak a karakterisztika görbén belül, a nemkívánatos hangforrásoknak pedig azon kívül kell lennie.  Amikor ott vagyunk a helyszínen, kezünkben a mikrofonnal, képzeljük a karakterisztika alakját a mikrofon köré.  Egy templomban a vonósnégyes elé úgy rakjuk le a mikrofont hogy az előadók a „dudás lábnyomain“ vagy a „sündisznó tüskéin“ belül helyezkedjenek el.  Ha ez egy vese karakterisztikájú darab akkor jó esélyünk van arra, hogy hatásosan csökken a közönség zavaró köhécselése a felvételen.

 

A fény hasonlat:  

sokat segít a karakterisztika dolog megértésében ha bizonyos szempontból a fény, a fényforrások viselkedéséhez hasonlítjuk a jelenségeket.  Annyi különbséggel, hogy a különféle világítótestekből kifelé jön a fény, mi most fordítva gondolkodunk, nálunk most befelé megy a hang.  A gömbi mikrofon a gyertyára illetve az úgynevezett proletár-csillárra emlékeztet: mindenhova világít vagyis minden irányból vesz hangot egyformán.  A vese-mikrofon az irodai-, vagy asztali-, vagy olvasólámpának nevezett valamire hasonlít: van egy fényes és egy árnyékos oldala, majdnem fele-fele arányban.  Kell tehát figyelni arra, hogy merre felé néz a mike.   És van a puska ami leginkább az autó reflektorára emlékezet, pontosan arra kell „világítani“ vele ahonnan a hangot várjuk.  Bármelyik mikrofonnal is dolgozunk, a hasznos hang forrásának ott kell lennie a mikrofon előtt úgy mintha egy lámpával világítanánk rá.

 

A téma végén az apró betűs megjegyzések sokasága:

A fényes hasonlat még egy szempontból szemléletes:  nincs olyan, hogy ami az árnyékos oldalon van az nem hallatszik.  A sötét szobában ha felkapcsolunk egy erősen irányított szpotot a visszaverődések miatt a szoba sötét felében is lesz valami derengés.  Ugyanígy a mikrofon „árnyékos oldaláról“ is kerül hang a készülékbe, csak kevesebb mint a hasznos oldalról. 

Az, hogy egy mikrofon milyen irányítottságú, az nincs összefüggésben annak minőségével. Mikor mit használunk: a puska gyakran használatos pecabotozásnál, amikor a mikrofonos egy hosszú (és drága…) bottal nyújtózik be a mikrofonnal a szereplők felé, mert a puska jól leválasztja a csőlátó jellegénél fogva a nemkívánatos visszaverődéseket (szobahang) és a kamera zaját.  De pont a csőlátó jelleg miatt ha többen beszélnek egyszerre, ember legyen a talpán, aki le tudja követni a megszólalásokat…  Van, hogy egy vese ad jobb hangot a pecabot végén. 

TV-riportoknál a gömb karakterisztika az előnyös, mert a videokamera csendes jószág, a riporter meg bármikor belevághat az alany mondókájába, nem kell rángatnia a mikrofont az alany és a saját megszólalása közt a két beszélő száj között (annyira…)

A kis csíptetős mikrofonoknál is gömbi érzékenységű kapszulát (a kondenzátormikrofon membránját tartalmazó izét így is szokták hívni) használnak alapesetben mert így nem kell figyelni arra, hogy felragasztásnál, feltűzésnél (ruhára, falvédőre, csipketerítőre), felcsíptetésnél (nyakkendőre, dekoltázsra), feltappancsolásnál (egy pénzérme formájú mágneses nyaklánc pólóing alatt és a kapszula az ingre kívülről tapad fel) merre fordul az érzékelő kapszula.

A vese alak elsősorban zenei felvételeknél, hangosításnál, térhatású felvételeknél használatos.  Nem beszéltünk a nyolcas karakterisztikáról (kétirányú mikrofon, figure 8: elölről, hátulról vesz, oldalról nem.  Tehát a dudás lábnyomai egy fekvő nyolcast rajzolnak a hóba, oldalt szinte rá kell mászni a mikrofonra, hogy belehallatszódjék a dudaszó, míg szemből és hátulról nem annyira.  Szintén a térhatású felvételeknél van szerepe, a mi szintünkön nem használunk ilyet.  Az más kérdés, hogy az újabb videokamerák hogyan vesznek a beépített mikrofonnal 5+1 hangot, de az a kamera belügye.

Még egy fontos dolog, a mikrofon irányítottsága hangmagasságfüggő.  A közép-magas és a magas hangokra feltétlen igaz, a mély hangok elől viszont nincs menekvés.  Ahogy a nagydob buffogása is átmegy minden falon, úgy a mély hangok tartománya felé minden mikrofon egyre inkább gömbi karakterisztikájú lesz.  A puskánál kell ezzel az effektussal a legjobban számítani.