Zajok a négyzeten

A négyzetes távolságfüggvény és a tapizaj természete

Minél messzebb van a hang forrása annál halkabbnak halljuk azt.  De vigyázat: kétszer messzebb, az nem kétszer halkabb!  Az összefüggés nem lineáris.  Mint a fényesség eloszlása a pontszerű fényforrás (gyertya) körül. A táguló gömb felületén oszlik szét ugyanannyi fény: kétszer akkora (sugarú) gömbnél négyszer akkora felület (negyed annyi világosság), háromszor akkora gömbnél kilencszer akkora felületre jut ugyanaz a mennyiség (kilenced világosság).  Ez a hangra is igaz, és visszafelé is igaz: egy gyűrű jelentéktelennek tűnő súrlódó korcogása a mikrofont tartó kézen, egy csilingelő nyaklánc vagy fülbevaló egyébként alig hallható fityegése az odacsíptetett mikrofonkapszula mellett, sokszor szegi a vágószoba kedvét.  Mivel a zaj forrása ugyan jelentéktelennek tűnik de ugyanakkor nagyon közel van a membránhoz, és a mikrofonba jutó jel hangossága összemérhető az úgymond hasznos jel nagyságával.  A másik baj ezekkel a hangokkal, hogy pszichésen is zavaróak.  Ezalatt azt értem, hogy idegen zajok: ha egy parkban beszélget valaki és a háttérben zúg egy fűnyíró, pláne ha a képen is feltűnik hátul az életlenben Tom Hanks a kis traktorával, akkor az nem zavar: értem, hogy mit hallok.  De az ilyen nyaklánc-darálja-a-mikrofont formán keletkező hangok recsegést, percegést, olyan idegen mesterséges hatású hangokat eredményeznek amit nem tud mihez kötni a néző, kényelmetlenül érzi magát még akkor is ha a szöveg/zene még ugyan érthető marad a zaj mellett.  Ilyen rejtélyes zörejt tud okozni a mikrofont, pecabotot tartó kézen viselt gyűrű ahogy koppan súrlódik a mikrofon nyelén: nos az ilyenformán keletkezett maceráláshang anyakönyvi neve a tapizaj.  A lógó mikrofonzsinór is tud ilyet csinálni, ha a membránhoz közel, egy-két arasznyi távolságban hozzáverődik valami kemény tárgyhoz, asztallap, széktámla, kerítés, stb.  Ilyenkor egyszerűen mint testhang, úgy ahogy a börtön fűtéscsövében a kopogtatás, ez az idegen és halk, alig észrevehető zaj, rezgés eljut a membránhoz, megrázza azt és így ez a zörgés is belekerül az elektromos jelbe.

Még egy jellemző zajforrás: a szél.  Mindenki mobilozott már szélben, az áramló levegő kitéríti a membránt a középállásból.  A hangot vevő mikrofon-membránt úgy kell elképzelni mint az ingaóra ingáját.  Billeg egy középső egyensúlyi helyzet körül úgy ahogy a levegő rezeg.  Ha jön a szél akkor az az ingát kifújja a végállás közelébe, ahol az már nem vagy csak alig képes a rezgésre.  Úgy mondják „leül a membrán“ és minden jön ki a mikrofonból csak normális hang nem.  Beszéd közben is keletkezik ilyen káros, a membránt pár pillanatra leültető légáramlat pl. a „p“ „f“ hangok ejtésekor.  Ilyenkor a feladat megóvni a mikrofont az áramló levegőtől.  Olyan házba kell zárni tehát amelynek fala átengedi a hangrezgést, de magát az áramlást nem, hogy odabenn a házban álljon a levegő.  Az egyszerű megoldás a szivacs, de sajnos az jócskán nyeli is a hangot, különösen a magas hangokat, dumf lesz tőle a mikrofon hangja.  Az igazi megoldás a „zeppelin“-nek is nevezett léghajó alakú üreges szélfogó „uborka“, ami mint egy vékony falú házikó óvja a mikrofont.  Egy drótkeretre szerelt, papírzsebkendő-szerű, a hangrezgésnek átlátszó falú házikó közepén rugalmas gumiszálakon függ a mikrofon.  Kívül pedig a természetből ellesett technológia: az angóraszőrbunda az, ami úgy fogja az áramlást, hogy a hang majdnem akadálytalanul hatol át rajta.

A felvételi zajokkal bánni kell: a becsapódó ajtót, a kopogó csizmát filcezni, preparálni kell sokszor.  Például egy asztalnál zajló beszélgetésnél a kávéscsészék aljára nemegyszer apró filcdarabkákat ragasztanak a csörömpölés moderálására.  A fejhallgatóban, a hangfelvételen kell arányosan szólnia, sokszor megesik, hogy a helyszínen természetellenesen halk, rossz arányokkal hallatszik egy, a hangfelvételen tökéletes környezet.  Érdemes megfigyelni pl. egy ebédlőben milyen irgalmatlan hangos tányércsörömpölés közepette még tudunk kommunikálni (verbálisan), sokszor fel sem tűnik milyen hangos háttérzaj mellett is működik még a dolog.  A hangfelvétel meg reménytelen ugyanezen a helyszínen.

Szerepe van a szelektív hallásnak: egy társaságban ha egyszerre többen beszélnek, a tudatunkkal, figyelmünkkel ki tudjuk emelni a minket érdeklő beszélőt. A hangfelvétel készítésekor ezt a kiemelést a hangmérnöknek kell alkalmas felvételi technikával elvégeznie.  Ha egy hangfelvételen több beszélő egyszerre ugyanakkora intenzitással beszél az káoszt eredményez.  Ilyenkor ha a pecaboton vese van akkor közelebb megyünk a fontos beszélőhöz, ha puska, akkor őt vesszük célba, ha mindenkin van mikrofon akkor a keverőn a többit visszavesszük kicsit. 

A számítógép tápegységek voltak egy időben az általános ellenségek: egy ránéztére csendes irodahelyiség a fülhallgatóban egy hűtőház géptermének atmoszféráját hozta.  Ilyenkor ment a vita, dönt az alkotó mi hozza jobban a hely hangulatát: a háttérben a komputer élő képernyője a zúgással vagy inkább a csend és a meghitt beszélgetés hangi atmoszférája.  Zajos környezetben alkalmazzuk a négyzetes távolságfüggvény adta lehetőséget: ha nem tudjuk halkítani a környezetet akkor a mikrofont visszük közelebb a hangforráshoz.  Riport szituációban betoljuk az alany szájába.  Ha az óraketyegés vagy bármi ehhez fogható halk jelenség kell egy egyébként csendes helyszínen a felvételre, akkor beleragasztunk a faliórába egy csíptetős mikrofont.  Drót nélkülit akár.  Velem megesett, hogy egy ipari üzemben egy gázcsap apró nyikkanása volt dramaturgiailag a fontos, felragasztottam hát a mikrofont a csap mellett a csőre a kamerával átellenes takarásban.  Kontakt mikrofon technika, küszöbön kisbaltával.  Gyönyörű lett a fémcsövekben megpendülő effekt a felvételen, a csaptekerés apró nyikkanása egy működő gépházban, a kamerától vagy 10-15 méternyire.

A hangmérnök feladata, hogy a valóság sokszor szélsőségesen hangos és halk hangjelenségeit egy viszonylag szűk dinamika tartományon belül tartsa a hangfelvételen.  A film, a TV dinamikatartománya sokkal szűkebb mint amilyet a minket körülvevő hangszövet produkál a valóságban. 

És akkor néhány tanács vagy inkább technika a túléléshez, azaz mire is jó ez a sok ismeret amire szert tettünk az imént.   Mit is tudunk tenni a négyzetes távolságfüggvény valamint a mikrofonok irányítottságának ismeretében.  Tehát hova áll a pecabotos ember?

Az emberek a képkeret felső harmadban beszélnek többnyire.  A mikrofon a képhatáron kívül kell hogy legyen.  A képhatár melyik oldala van legközelebb a hang forrásához? Oldalról is tudsz hangot lopni.  Ha háttal beszél a szereplő, vagy közben elfordul akkor fentről vagy lentről.  Ha szűk a kompozíció akkor alul.  Ritkán kap alulról fényt a szereplő így az árnyék miatt is sokszor jobb alulról pecálni.  Hol van a legkisebb távolság a hangforrás és a képhatár között? 

A kamera oldalra nem lát, lépj bátran ki a kamera mögül, menj az optika elé ha szűk a beállítás látószöge.

Ha reménytelenül nagy a totál (erről most nincs képem): a bizsu, abból is a rádiós bizsu a megoldás, hiába körkarakterisztikájú és mindet vesz az elmélet szerint, de négyzetes függvény miatt az lesz a jobb, az van sokkal közelebb a beszélő szájhoz, abba hallatszik kevésbé a környezet zaja.

És végül egy hús vér példa a sok rajz után:  A jó mikrofonos a képhatáron magastartásban nyújtózkodik, guggol, térdel, csillárról, zsinórpadlásról lógaszkodik, hasal vagy éppen fekszik ha kell.  Ahogy azt itt ezen a két fényképen is mutatom.  A képeket Bödő kolléga készítette, a kopirájt az Övé, ezúton is hálás vagyok azért, hogy ideírhatom: a jogtulajdonos szíves engedélyével...

A második, tágabb werkfotón látszik miért:  a kamera innen néz, emberünk felülről nem tud a pecabot árnyéka miatt, de az is elképzelhető, hogy olyan tág a kompozíció, hogy maga az uborka is benne lenne a képben.  Oldalról lehetetlen a domborműves falak miatt, viszont a lépcsőt 16. századi építőmester minden bizonnyal a mikrofonos és a mikrofon avatatlan szemek elől való elrejtése okán tervezte a domborművek elé.