Rapid lagzi (Lacika)

Tapasztalatom szerint már minden mozgókép-közelben élő barátomat és üzletfelemet megtalálta a kérés: Te úgyis ebben dolgozol nem filmeznéd le/készítenéd el a lányom/fiam/pereputtyom esküvőjéről a tudósítást.  Az ilyen kérés elől ösztönösen menekül a szakma egyik fele. A másik fele meg pont, hogy ebből él, akiké minden tiszteletem: egy nagyon nehéz szakma az övék.  És persze van az amikor az utómunka stúdiót működtető kft igazgatónője esküszik, vagy az operatőrök nemzedékeit tanító, kinevelő kolléga hoz egy musztert a fia esküvőjéről, kérdem ki volt az operatőr?  A válasz: a saját gyermekemről az én muszterem...  

Nos ilyenkor sóhajtva igent mond az ember, majd a meló közben rájön, és titokban talán be is meri vallani magának, hogy van/létezhet olyan, hogy élvezi az ember.  Ismeri, tudja, hogy milyen muzsikát hallgat szívesen a képtárgy, és már a zeneválogatásnál (ami bizony tart sokszor...) kezdi élvezni a dolgot.  Azután végén, az átvételkor döbben meg, ott ül mellette a tapasztalt nagytiszteletű HSD meghatva és kicsit zavarban mert ő sem érti, biztosan valami belement a szemébe és azért... 

No meg óvatosnak kell lenni az esküvői dolgokra való magas lóról nézéssel, minden csak mennyiség és nézőszám kérdése: emlékszem volt itt a Taylor Erzsébet, a Bazilikában néhány éve ugrott be az anyós szerepébe.  Pár évvel korábban ugyanott meg magam is voltam esküvői videós egy Eilika Habsburga nevű ifjú ara szertartásakor, ott épp a drót másik végénél ügyeltem a Róna utcában.  És azt hiszem kollégáim közül sokadmagammal szívesen lettünk volna esküvői videósai annak az eseménynek amikor egy világegyetem szembesült Pippa (no hányan tudtuk előtte, hogy ez a Philippa becézett alakja) testvérének a szertartásánál.  Ott, annál a videós társaságnál, ahol a képernyő egyik sarkában a közvetítés közben két b betű után egy c sejlik fel haloványan... Ott, abban a tempolmban, ahonnan egy emberöltővel korábban egy Churchill nevű államférfi indult utolsó útjára...

Visszatérve a földre, és ehhez a filmhez, ennél a szertartásnál is egyszer csak azon találtam magam, hogy ott állok a kellős közepén, az oltár mellett egy kamerával a kezemben.  Még szegény Pavlekovics atyát is majdnem föllöktem szertartás közben. Utána győztem is mea culpázni küzdve a közös poszt traumánkkal! Az atya csak mosolygott, talán legyintett is egyet, gondolom nem én voltam az első tapasztalatlan, mihaszna kamerás-bolond a praxisában. Nos tehát ez a film, ez itt kérem az elrettentés szándéka: jó, megcsinálom én, de akkor olyan lesz, abban a hosszban, abban a modorban amilyet én szeretnék... nincs ám beleszólás, hogy: "...videóskám vedd föl ezt-meg-azt-is-ám!" nincs kívánságműsor!